...a hármashatár-hegyen nem találom az utam...
Elindulok futni, esik az eső...nem vagyok még biztos, hogy valóban ki is szállok a kocsiból, és nem fordulok egyáltalán vissza, abban sem vagyok biztos, hogy a margitszigetig gurulok el, vagy felmegyek a fenyőgyöngyéhez, hogy megkerüljem a hármashatárhegyet...egyáltalán semmiben nem vagyok biztos, csak azt tudom, hogy fázom, fázom nagyon, feltekerem a legerősebb fokozatra a fűtést, és inkább aludnék egyet, vagy csak feküdnék a meleg ágyamban...de össze kell szedjem magam, buzdítom magam, így, hogy minél nehezebb legyen a visszafordulás, ráveszem magam, irány a hármashatárhegy...esik az eső, rá kell vegyem magam mégegyszer, hogy valóban irány a hegy...., de megyek...
...útban felfelé kellemes meglepetésként az eső hőesésbe fordul, mire felérek, már minden fehér, sőt, mire elindulok sűrű hóesésbe borul a táj. Az első hóesésem az idén, ropog a hó a lábam alatt. Futok, lassan a tájat bámulva futok, beszívom a friss levegő csípős illatát, beszívom egyszer, és mégegyszer és örömmel nyugtázom, hogy szeretem ezt az érzést, szeretem ezt a hideg, téli levegőt, téli emlékek hirtelen előtörnek...válogatok belőlük, szemezgetek, emlékezek...amíg észre nem veszem, hogy nehéz a lélegzetvétel, nem kapok levegőt, szomorúan állapítom meg, hogy szokás szerint megint nem hagytam elég időt az ebéd után...lassítok, és a táj magával ránt, sűrű hóesés, csak ritkán zavar meg társaságával egy túrázó, vagy másik futó az ösvényen...szemezgetek a téli emlékekben...futok, magambaszívom minduntalan a friss levegő kellemes illatát.
..elfutok a repülőtér mellett, elbizonytalanodok, a fehér téli táj és a havazás új perspektvában ábrázolja a tájat, és nem ismerem fel, hogy hol kell letérjek az útról, elbizonytalanodok, de megyek tovább, engedem, hogy az érzések és a táj vezessen vissza az útra...kevés sikerrel...kis idő után, mikor már biztosra vettem, hogy elvétettem a szokott irányt, jön szembe egy ember, aki elmagyarázza a helyes utat, bár nem azt, amelyiket kerestem, a futó ösvény helyett egy túraösvényt kék jelzéssel, ami felvisz a csúcsra, de kénytelen vagyok engedni javaslatának, azonban a futócipő és a terep nem egymásnak valók, a havas, nedves meredek talajon nehezen tudok haladni...elkezdek fázni, az izzadság a hátamon és a csípős szél gondoskodik a a hidegről...fázom, fázom, de megyek...haladok...egy idő után ismerős terepre érek, de ezzelk egyidőben elvesuztem a jelölt utat...egyre erősebben fázom, kezdek csüggedni, hogy hogyan fogok rátalálni a visszaútra...sűrű hóesés, a csúcson erős szél, arcomba vágja a hópelyheket, alig látok az orromig, és egyre erősebben csapkodja a hideg a hátamat...merre is tovább.. és ebben a pillanatban, mint egy megváltó látok meg a távolban egy alakot felém közeledni...kérdem, hogy melyik a helyes út, elkísér amíg elérek a kijelelölt útra, mondja...megköszönöm...
Beszélgetünk, mondom neki, hogy mint egy megváltó érkezett a semmiből ..csillogó szemmel meséli, hogy sokat túrázik, és itt a természetben találta meg az élete értelmét...kérdi tőlem, hogy én keresem-e a választ...és az előbb megváltónak vélt segítségemből egy térítőt ismerek meg...de nem kér számon, csak elmondja a tapasztalását, a gondolatát. Nézem, ahogy mesél magáról, mesél Istenről, mesél a tájról és ismét magáról, az elhanyagolt fogsoráról nehéz levenni a szemem, de gyönyörű kék szemmel és átszelleműlt tekintettel kérdi, hogy nincs-e kedvem többet beszélgetni az élet értelmének a kérdéséről... ekkor megérkeztünk az úthoz, én megint nagyon elkezdtem fázni...elnézését kérve elköszönve tőle egy kézfogással csak ennyit mondott búcsúzóul, ez az az út, amin megérkezel a célodhoz...
Elindulok futni, esik az eső...nem vagyok még biztos, hogy valóban ki is szállok a kocsiból, és nem fordulok egyáltalán vissza, abban sem vagyok biztos, hogy a margitszigetig gurulok el, vagy felmegyek a fenyőgyöngyéhez, hogy megkerüljem a hármashatárhegyet...egyáltalán semmiben nem vagyok biztos, csak azt tudom, hogy fázom, fázom nagyon, feltekerem a legerősebb fokozatra a fűtést, és inkább aludnék egyet, vagy csak feküdnék a meleg ágyamban...de össze kell szedjem magam, buzdítom magam, így, hogy minél nehezebb legyen a visszafordulás, ráveszem magam, irány a hármashatárhegy...esik az eső, rá kell vegyem magam mégegyszer, hogy valóban irány a hegy...., de megyek...
...útban felfelé kellemes meglepetésként az eső hőesésbe fordul, mire felérek, már minden fehér, sőt, mire elindulok sűrű hóesésbe borul a táj. Az első hóesésem az idén, ropog a hó a lábam alatt. Futok, lassan a tájat bámulva futok, beszívom a friss levegő csípős illatát, beszívom egyszer, és mégegyszer és örömmel nyugtázom, hogy szeretem ezt az érzést, szeretem ezt a hideg, téli levegőt, téli emlékek hirtelen előtörnek...válogatok belőlük, szemezgetek, emlékezek...amíg észre nem veszem, hogy nehéz a lélegzetvétel, nem kapok levegőt, szomorúan állapítom meg, hogy szokás szerint megint nem hagytam elég időt az ebéd után...lassítok, és a táj magával ránt, sűrű hóesés, csak ritkán zavar meg társaságával egy túrázó, vagy másik futó az ösvényen...szemezgetek a téli emlékekben...futok, magambaszívom minduntalan a friss levegő kellemes illatát.
..elfutok a repülőtér mellett, elbizonytalanodok, a fehér téli táj és a havazás új perspektvában ábrázolja a tájat, és nem ismerem fel, hogy hol kell letérjek az útról, elbizonytalanodok, de megyek tovább, engedem, hogy az érzések és a táj vezessen vissza az útra...kevés sikerrel...kis idő után, mikor már biztosra vettem, hogy elvétettem a szokott irányt, jön szembe egy ember, aki elmagyarázza a helyes utat, bár nem azt, amelyiket kerestem, a futó ösvény helyett egy túraösvényt kék jelzéssel, ami felvisz a csúcsra, de kénytelen vagyok engedni javaslatának, azonban a futócipő és a terep nem egymásnak valók, a havas, nedves meredek talajon nehezen tudok haladni...elkezdek fázni, az izzadság a hátamon és a csípős szél gondoskodik a a hidegről...fázom, fázom, de megyek...haladok...egy idő után ismerős terepre érek, de ezzelk egyidőben elvesuztem a jelölt utat...egyre erősebben fázom, kezdek csüggedni, hogy hogyan fogok rátalálni a visszaútra...sűrű hóesés, a csúcson erős szél, arcomba vágja a hópelyheket, alig látok az orromig, és egyre erősebben csapkodja a hideg a hátamat...merre is tovább.. és ebben a pillanatban, mint egy megváltó látok meg a távolban egy alakot felém közeledni...kérdem, hogy melyik a helyes út, elkísér amíg elérek a kijelelölt útra, mondja...megköszönöm...
Beszélgetünk, mondom neki, hogy mint egy megváltó érkezett a semmiből ..csillogó szemmel meséli, hogy sokat túrázik, és itt a természetben találta meg az élete értelmét...kérdi tőlem, hogy én keresem-e a választ...és az előbb megváltónak vélt segítségemből egy térítőt ismerek meg...de nem kér számon, csak elmondja a tapasztalását, a gondolatát. Nézem, ahogy mesél magáról, mesél Istenről, mesél a tájról és ismét magáról, az elhanyagolt fogsoráról nehéz levenni a szemem, de gyönyörű kék szemmel és átszelleműlt tekintettel kérdi, hogy nincs-e kedvem többet beszélgetni az élet értelmének a kérdéséről... ekkor megérkeztünk az úthoz, én megint nagyon elkezdtem fázni...elnézését kérve elköszönve tőle egy kézfogással csak ennyit mondott búcsúzóul, ez az az út, amin megérkezel a célodhoz...
